Antidepresszánsokról vélemény?

Szerintem generalizált szorongásom lehet,illetve szociál fóbiás tüneteim vannak.Vagy önbizalomhiány a franctudja.Lényeg,hogy elmentem egy pszichiáterhez és most az a dilemma,hogy ha esetleg felirna ilyesmit akkor szedjem,vagy sem?Én személyszerint tartózkodom az egész pszichiátriától,meg az ilyen gyógyszerektől..Irna olyan,aki szedett illetve szed antidepresszánst? Köszi!

Egy pszichopata tud sírni?

Létezik olyan hogy elfelejtem hogy hogy kell szeretni?

Már vagy 4 hónapja fura dolgot érzek, mintha semmit és senkit nem tudnék szeretni.Pedig van barátnőm is családommal is jóban vagyok, mindannyijukat szerettem régen, de most valami más lett, mintha meghalt volna az egyik részem , mintha nem is én lennék, képtelen vagyok lelkesedni, örülni, barátnőm szülinapi meglepetésének se tudtam pedig az volt csak ám a húú o.O.Minden iránt közönyt érzek. A suliban még rosszabb a helyzet, ott a tanárok rendesen elveszik az ember kedvét az élettől is , hiába tanulok felesleges semmire nem megyek vele...
(tavaly az utolsó 3 napban rontották le a jegyemet 4,6 ról 2,3 ra 2 dupla jegyes pördogával -.-)
Egyszerűen nincs ami kitudna billenteni ebből a közömbös állapotból, néha úgy érzem hogy hidegvérrel megtudnék verni bárkit, vagy kirabolni vagy bármi o.O, eddig sose éreztem ilyet, mintha eluralkodna rajtam valami rossz.
Eddigi életem során pedig mindig színötös volt a magatartásom sose verekedtem sose gondoltam arra hogy ellopjak valamit, sose gondolkodtam hogy mivel árthatnék másoknak.
Mi történhetett szerintetek ? Ez normális ? Félek attól hogy megőrlök és diliházba visznek, mert közveszélyes lettem :(

Vannak itt olyanok akik szeretnének tapasztalatokat, élményeket cserélni a Delirium Tremensről?

Főleg azok érdekelnének akiknek kifejezetten pozitív élmény volt. (a hallucinációs szakasz természetesen)

Szerintetek miért lehetek ilyen? Nem akarok dolgozni?

Arról van szó, hogy egy gyárban dolgozom, immár több, mint egy éve kisebb-nagyobb megszakításokkal. És...a mai napig nem tudtam megszokni. Nem egyszer panaszkodtak már a lassúságom miatt, és még mindig félek és izgulok és sokszor azt érzem nem akarom ezt az egészet. Mivel külsős cégnél vagyok, így nem mindig hívnak be. És kicsit örülök azon alkalmaknak, amikor nem kell bemenni, de anyum emiatt nagyon mérges rám. S a fejemhez vágja, hogy akarok dolgozni. Õszintén azért félek innen elmenni, mert félek, hogy máshol sem tudnám jól megállni a helyem és ott annyira nem tolerálnák, hogy egyből el is küldenének. És ezért nem is adtam le az önéletrajzomat máshová de mivel muszáj voltam, egy-két helyre mégis beadtam. Kérdésem: miért vagyok ilyen gátlásos? létezik olyan, hogy valaki ennyire nem akar dolgozni? Én nem akarom ezt elhinni magamról, mert érthető, ha az embernek nem fűlik a foga valamihez, de akkor is meg kell csinálnia, még ha kényszerből is. Életemben nem táncoltam, se nem sportoltam, pedig mindig rá akartam szánni magam, de még sem tettem érte semmit. Színjátszószakkörre is akartam menni, de oda sem jutottam el. Tudom, ez nem tartozik annyira a munkához, de azért említettem meg, mert ezekhez sem volt akaraterőm. Miért van ez??? Miért vagyok folyton ideges és nyugtalan a munkahelyen? Miért érzem azt, hogy szabadulni akarok? És miért nem sikerült megszoknom egy év után sem???

Miért foglalkozom ilyen nagy mértékben az evéssel? Lehet ebből komolyabb bajom?

Sajnálom, ha hosszú lesz, igyekszem rövidre fogni. Jelenleg 19 éves lány vagyok, Budapesten élek. Csonka családban nőttem fel, apám 10 évesen itt hagyott minket, anyukám azután teljesen összeomlott. Egy idegi roncsa gyakorlatilag, és az csak ront a helyzeten, hogy apámra hasonlítok mindenben (testalkatban is) és bennem folyton őt látja. Világéletemben a súlyom miatt piszkált, pedig valójában sosem voltam vészesen elhízva. Most 65 kiló vagyok 170 centihez, 76 volt a legmagasabb súlyom. Sokszor éheztünk, nem volt itthon semmi, amikor meg volt, akkor egyszerre megettem az egészet, és egy idő után kialakult nálam egy kezdeti bulimia, de abból mondhatni hamar kijöttem. Aztán minden általam elfogyasztott kajáért leszidott, és mindig azt mondta, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Õ nevelőtanár, így a héten csak három éjszakát alszik itthon, nem hagy itthon soha semmi ételt, mostanság a párom szokott bevásárolni, hogy egyáltalán legyen mit ennem a héten. Régebben vagdostam magam (kb. négy évig) aztán a párom hatására leálltam, és akkor vált még fontosabbá a súlyom, illetve az, hogy mennyit eszem. Úgy érzem, hogy két énem küszködik egymással, egyik aki folyton koplalna, hányna, a másik aki meg folyton zabálna. Egész nap ezzel foglalkozom, hogy "nehogy többet egyek 500 kalóriánál" és "holnapra már ennyi és ennyi szeretnék lenni" Mindig megszegtem a fogyókúrát, meg az ígéreteimet, és ha bezabáltam vagy kitaláltam valamit, hogy felmentsem magam, vagy kemény büntetéssel toroltam meg a dolgot. Volt amikor beletettem a kezem a centrifugába, és az öklöm véresre súrolta, stb..de ebbe most nem megyek bele. Aztán nemrég egy olyan "szerződést" kreáltam magamnak, amit vérrel írtam alá, és azt sikerült megtartanom, tegnapig...Bezabáltam, bár nem úgy, hogy teljesen tele legyek. Annyira kikészültem, hogy a páromnak kellett átjönnie, hogy megnyugtasson. Megnyugtatott, de valahol ő is tehetetlen. Kérlek ne tartsatok nevetségesnek, bennem ezek nagyon komoly harcok, és meg fogok őrülni, ha ez így megy tovább. Pszichológushoz nem megyek. Mit tehetnék?

Az értelmi fogyatékosság, s a szellemi fogyatékosság között mi a különbség? Lehet e egyszerre valaki szellemi és értelmi fogyatékos? Milyen arányú a gyakoriság megoszlása a nemek között?

Ezek a mentális fogyatékosságok,genetikailag megalapozottak,vagyis öröklött sajátosságok e,vagy valamilyen külső káros hatás eredményeképp jönnek e létre,s ha valakinek a családjában,mondjuk valamely közvetlen felmenőjének volt ilyen baja,mekkora az esélye annak,hogy az ő utódainak valamelyike is sérült lesz?
Mennyire nemhez kötött ezeknek a bajoknak az esetleges örökletessége?
Miért vetne fel etikai aggályokat az,ha a veleszületetten szellemi sérülteket,nemtől,s a fogyatékosság súlyosságától függetlenül sterilizálnák,ha a fogyatékosság,vagy az azt kiváltó betegség örökletes?
Nem az lenne e a kívánatos,hogy a genetikailag sérültek ne szaporodhassanak tovább?

Mi lett velem? :O

Egyszeruen bepankolok a vonatban. A gyorsasagtol meg attol, hogy nem all meg es gyorsan megy en meg nem tehetek ellene semmit. Regebb semmi bajom nem volt tengerig is lementem vonattal ez nemreg kezdodott mitol lehet? :/ van meg vki igy?

Mi lehet a bajom?

Alapvetően jól szoktam lenni. De néha hírtelen elkezdenek jönni rossz gondolatok , egyszer csak azt veszem észre , hogy iszonyat szorít a mellkhasom , alig kapok levegőt , a szívem majd kiugrik a helyéről , és bevallom ilyenkor halál félelmem van. Majd egy idő után elmúlik és megint jó minden. De mostmár igazából attól félek , hogy ez mikor jön rám következőnek. Mit tudok csinálni?

Meg kéne említenem a pszichológusomnak?

Már járok pszichológushoz, egyéb okok miatt, viszont nem tudom eldönteni, hogy ezt meg kéne-e említenem neki?Tulajdonképp azért nem mondtam el neki eddig, mert féltem, hogy valaki meghallja. (Ide sem szívesen írok, mert lehet, hogy figyelik a gépem.) Azért tettem fel ezt a kérdést, mert ha mások is megerősítenek, esetleg rá tudom szánni magam, hogy szóljak neki. De a lényeg: mostanában egyre sűrűbben történik a következő. Példázok, mert nem tudok valami jól fogalmazni: korábban már volt szó valamiről, megjegyeztem, hogy mondjuk a belvárosba akarunk menni. Ülünk az autóban és előkerül a téma, akkor viszont már egy másik helyet említenek. Először mindig azt hiszem, hogy félrehallottam. Másodjára már kicsit gyanús, de a harmadik, vagy negyedik után már kiakadok és (nyilván idegesen, mert attól félek, hogy -jelen esetben- eltévedünk) kijavítom őket, mire ők azt mondják, sosem beszéltek másik útirányról. Én viszont TUDOM, hogy nem azt mondták, mert hallottam, hogy mit mondtak!! Az első egy-két alkalommal még jót nevettem rajta, most már nem tudok. Persze lehet, hogy csak én dramatizálom túl...