Találatok a következő kifejezésre: A szuleim dirigalni (1 db)

A szuleim csak dirigalni akarnak. Mit tegyek?

17 eves vagyok de eleg beteges tipus.Epilepsziam van es epekoveim is vannak.Akkor esek ossze mikor akarok (szo szerint ertve)...nagzon csalodott vagyok mert egyszeruen nem lehetem a sajat eletem mindig dirigalni szeretnenek nekem.Dolgozni se akarnak engedni sehova se pedig nem allunk olyan jol anyagilag sem...legszivesebben folakasztanam mar magam..mindig csak engem er baj..tudom hogy onzonek tartanak de ez nem igy van..senkim sincs..MEGAKAROK HALNI!!!!!!

Legjobb válasz: Szerintem a szüleid nem dirigálnak,hanem ovni szeretnének.Epilepszia,rendszeres ellenörzés mellett,és renszeres gyogyszer szedésével rendben tarthato.Nem sokára 18 vagy.Akár dolgozzhatsz is,ha te szeretnél.Ne fordulj a szüleid ellen,késöbb majd belátod õk csak jot akartak.Vannak barátkozos oldalak,ott is probálhatsz barátokat találni.

Szerintem a szüleid nem dirigálnak, hanem ovni szeretnének.Epilepszia, rendszeres ellenörzés mellett, és renszeres gyogyszer szedésével rendben tarthato.Nem sokára 18 vagy.Akár dolgozzhatsz is, ha te szeretnél.Ne fordulj a szüleid ellen, késöbb majd belátod õk csak jot akartak.Vannak barátkozos oldalak, ott is probálhatsz barátokat találni.
Akár sorstársakkak is megpróbálhatod felvenni a kapcsolatot. Nem te vagy az egyetlen epilepsziás 17 éves emberke. velük tapasztalatot cserélhetnél, barátokra lelhetnél közöttük. Ki érthetné meg jobban a bánatodat mint az, aki szintén ugyan azzal a bánattal küzd?? Ezt tapasztalatból mondom neked. A szüleid pedig nem dirigálni akarnak. Sajnos ha az embernek beteg gyereke van, akkor azért 3-4-szer annyira aggódik, mint az egészségesért. Ilyenkor sajnos az ember hajlamos elkövetni azt a hibát, hogy szinte rátelepszik a szeretetével és aggódásával a másik emberre. Ez sokszor már szinte fojtó a gyerek számára. Na de egyszer te is szülõ leszel, és lehet, te is betegre aggódod majd majad. Erre gondolj, amikor már nagyon fárasztóak az õseid. Hogy végülis csak szeretetbõl és aggódásból teszik. Meghalni meg nem érdemes. Ki tudhatja, mennyi jó vár még rád az életedben. Hiszen még szinte nem is éltél. Jön a pályaválasztás, a párválasztás, megannyi örömforrás. Mi a fenéért mondanál le ezekrõl??? Meghalni ráérsz majd 70-90 éves korodban. Elõbb nem érdemes ;)
Elöted kérdezet valaki hogy miért prédikálnak neki mindig a szülök´. Mindenki azt írta mert jót akarnak, na nálad ez meg 10x-n ´féltenek. De itt is csak az van ha normálisan átgondolva leültök besélni. nyugottan elmondhatod nekik hogy te szeretnél felnöni és nem még 30 évesen is gyerekként élni. ezt a betegséget egész életedben cipelned kell, így meg kell tanulnod önállónak lenni. amúgy atesóm pár dekás babaként született 30 éve, de anyám még mindig úgy félti mintha kis baba lenne. Még jó hogy normális felesége lett.
Feltétlenül hallgass rájuk! A leírtak szerint nemcsak a felsorolt betegségekkel rendelkezel, hanem szellemileg is egy 10 éves szintjén állsz. Feltétlenül vigyenek el pszichiáterhez, mert a gond nem kicsi, viszont gyógyítható.
A betegségedet Te magad szellemileg jól tudnád kezelni, meg persze mellé gyógyszerekkel.Nem szabadna betegnek érezned magad és ezt sulykolni a fejedbe. A szüleid meg természetes, hogy szeretnének mindentõl megvédeni. Te meg természetes, hogy lázadsz, hisz' kamasz vagy.Én 17 évesen voltam a legidiótább a szüleimmel.Utáltam a világot és õket, mert próbáltak szabályozni.Most 23vagyok, és mindent nekik köszönhetek szinte.Van 2 diplomám, egy férjem és boldog életem.Neked is ezt kívánom!


Hasonló válaszok

A kérdés szövege Válaszok száma

16 évesen semmi esélyem elköltözni itthonról, kiszabadulni ebből a közegből ami itthon körül vesz?

Egyre rosszabbul érzem magam itthon. A családom unalmas, otthonülős, soha nem megyünk sehova. A testvéremmel egyenesen utáljuk egymást, az apámmal nem vagyok jóba, az anyám totál burokban nevel, de ő az egyetlen itthon, akivel beszélni tudok, csak az anyám meg nem túl egészséges, és gyakran aggódok is miatta.
Én nem érzem itthon jól magam, szeretnék már más közegben élni, ha kell egyedül, de elköltözni valahova, hogy boldogabb lehessek, és szabadabb életem legyen.
Csak az a baj, hogy 16 éves vagyok, még iskolába járok, munkám a közeljövőben biztos nem lesz amiből eltartsam magam.
Semmi esélyem megszabadulni ezektől a körülményektől? Komolyan még hosszú évekig el kell ezt viselnem?
+ attól is aggódok, hogy ha esetleg az anyámat egyszer csak elveszteném mialatt még itt élek, akkor mi lesz, ha a házban csak vele vagyok jóban.

7

Miért változtathatta meg a férjem a keresztnevét Zoltánról Benettre?

Megdöbentett a hír , megkérdeztem tőle hogy miért változtatta meg , azt mondta hogy megunta a Zoltán keresztnevet , ezért felvette a Benett-et. De én nem hiszem hogy ezért , ráadásul olyan nevet válsztott amit rengetegen adnak gyereknek. A Nővérem kislány óvodájában is 4(!) Benett van.
És amikor mgkeresztelik a gyereket , a gyerek azt a nevet szokja meg , és nem akar másikat , bár halottam olyanokról akik felnőttként megváltoztatták.

16

Byrta vezetéknévhez mit ajánlanátok?

5

Van itt rendör?

A férjem rendör, de az utóbbi idöben arra gyanakszom hogy van valakije. Elmegy 12 órázni, és tegnap este hívtam, mondta már fél 5-kor hogy nem jön haza, maradnia kell reggelig! Nem ez az elsö eset hogy ez van, és meg is változott. Egyenlöre nem akarok veszekedni vele, ha van itt rendör, vagy akinek a társa rendör, az megmondaná nekem hogy van olyam hogy 12 órás szolgálatból 24 lesz?

15

Hogyan tudjak bizni a baratomban, illetve magamban?

2 honapja van egy uj kapcsolatom, ami fantasztikus, minden szabadidonket egyutt toltjuk, a setalunk, osszebujunk, nevetunk, egyszoval minden tokeletes lenne, ha en nem lennek ilyen, hogy mindent tulagyalok.
Elozo kapcsolatom 3 evig tartott, tavkapcsolat, hetvegeket toltottuk csak egyutt. Az akkori baratom folyamatosan nyomta belem, hogy soha nem lesz senkim, aki ugy megbecsul, mint o, mert en elviselhetetlen vagyok, es mar nem szeret velem lenni, illetve o maximalisan meg volt elegedve a heti 2 egyutt toltott nappal, tobbet "nem birt velem". Es mindemellett mint utolag megtudtam mas lanyokkal is akart talalkozgatni vagy lehet talalkozott is.
En ezeket elhittem, sot, elhiszem meg mindig, es borzasztoan felek, hogy egyszer csak megun a baratom, vagy rajon, hogy van nalam ezerszer szebb, jobb, es hogy meg is kaphatna egy ilyen lanyt.
Igy nem is merem magam igazan "beleelni" a kapcsolatunkban, mert szamitok ra, hogy ugysem birja sokaig velem. Raadasul rengeteg lany haverja van, akik szepek, jo az alakjuk, magabiztosak, es meg kitudja milyenek..
Aki hasonlo problemaval kuzdott az hogy oldotta meg? Nem szeretnek a baratom agyara menni az allando "szeretsz?" kerdesekkel, eddig nagyon jol vissza is fogtam magam, de belul meg nagyon felek.
Johetnek akar konyvek is, amiket elolvasva meggyozhetem magam arrol, hogy lehet, hogy jo velem lenni.
Elore is koszonom mindenkinek:)

2

Szóljak anyukámnak mielőtt átjön a barátom?

Vagy csak elég, ha semmiféle bejelentes nélkül átjön. Am meg anyuek nem tudják, hogy van barátom, és egyébként ő az első barátom. Szóval most nagyon parázom.
Ja, van egy kis bökkenő: anyu most nem all szoba velem, mert vmiert besértődött, nem tudom miért, de ez van.

Na, akkor a kérdésem az lenne, hogy szóljak vagy ne mielőtt jön a barátom?

12

Mikor éreztétek azt, hogy felnőttetek? Hány évesen? Mi történt? Miben nyilvánult meg? El vagyok késve ezzel?

Egyre gyakrabban érzem azt hogy már nem hallgatok a szüleimre, megyek a saját fejem után, zavar az, ha megkérdezik hol voltam. Kicsit kritikus szemmel is tudom már őket nézni, hibáikkal, jó tulajdonságaikkal (már egy jó ideje). Kezdem azt érezni hogy most már a saját életemet szeretném élni, elköltözni főként, de sajnos munkanélküli lettem így ez nem lehetséges most (eddig az anyagiak és az egyetem miatt nem volt az). Nagyon hálás vagyok nekik, szeretem őket, de most érzem úgy hogy ennek itt van az ideje. Valahol már ők is szerintem ezt várják. Valahol viszont azt is érzem hogy ennek hamarabb el kellett volna jönnie. El is jött talán, csak mostanság lett volna lehetőség rá. Kicsit azt érzem hogy el vagyok késve, mások már ilyen vagy olyan okból régen elköltöztek, megy az életük stb. Most vagyok 23 éves és arra lennék főként kíváncsi, hogy ezzel le vagyok maradva? Vagyis későn "nőtten fel" ha ezt lehet annak nevezni? Szégyen ez? Előre is köszönöm a válaszokat, történeteket stb. :)

14

Úgy érzem, hogy már nincs értelme az életemnek. Hogyan változtassak ezen?

35 éves vagyok, kétszer voltam házas és két gyerekem van akik nem velem élnek de minden második hétvégén nálam vannak. A második feleségemmel nem váltunk el csak külön élünk de nem szoktunk beszélni. Mióta ők elmentek azóta egyedül vagyok egy nagy házban és nem tudok mit kezdeni magammal, ezért elkezdtem újra kiélni magam de ez sehová sem vezet. Járok bulizni a fiatalabb barátaimmal és fiatalabb lányok után kezdek érdeklődni és olyan hülye vagyok mint fiatalabb koromban. Nincs célom, csak egyik napról a másikra élek és ez baromi unalmas csak nem tudok megváltozni mert nincs kiért. A gyerekeim kedvéért pár napra sikerül de amúgy ha ők elmennek akkor ugyanolyan szar minden. Házassággal úgy vagyok, hogy mindent ki kell próbálni, én kétszer is megtettem de nem jött be úgyhogy többször nem fogok, a munkámmal elvagyok bár mióta nincs feleségem rendszeresen elkések szóval lehet hogy nem sokáig maradok ott. Minden szar. Értelmetlennek érzem az egészet. Mit csináljak, hogy ne menjen el teljesen az eszem?

7

Mit tehetnék, ha a családom folyamatosan lehúz?

Sajnos már gyerekkorom óta én vagyok a "fekete bárány", ugyanis viselkedésben és értékrendben is valahogy kilógok az egész nagy családból. Kislányként amolyan művésztípus voltam, verseket szavaltam, színdarabot írtam és rajzoltam, ráadásul rengeteget olvastam, mióta az eszemet tudom. Ma fiatal felnőttként (21 éves) nyelveket beszélek, egyetemre járok és dolgozok mellette, minden nap próbálok tenni valami azért, hogy előrébb jussak.

Már emiatt mindig megkaptam, hogy ők nem értenek engem, sosem voltak közös témáink és tulajdonképpen még csak meg sem próbáltak úgy tenni, mintha érdekelné őket az én lelkesedésem. A családban senki sem tanult ember, a napi program kb. mindenkinél abból áll, hogy a munkából hazaérve beesnek a tévé vagy számtógép elé, család fiataljai mind 23-24 éves szüzek, akik soha sehova nem jártak el, mert "nem szabad". A családom természetesen abba is folyton belekötött, hogy 18 évesen miért járkálok el ide-oda, miért vannak barátaim, miért nem otthon ülök egész nap, miért önkénteskedem, miért nem bolti eladó akarok lenni, mint a többiek, és úgy tulajdonképpen mit képzelek én magamról, hogy olyan álmaim vannak, mint egy jól fizető munkahely, saját lakás és nagy család?

Sajnos, idegileg egyre jobban kikészít ez az állandó lenézés, kritizálás és bántás. Próbálok nem odafigyelni, de bő két évtized után már nagyon-nagyon sok mindez, folyamatosan hátráltatnak, ahol csak tudnak és mindig azt érzékeltetik velem, hogy rossz vagyok, ráadásul ha nekik nem lesz soha jobb, akkor nekem se legyen... Már szinte hozzám sem szólnak, mindenbe belekötnek itthon, ki sem merem ejteni a számon az egyetem szót, mert máris nekiállnak vitázni, hogy miért járok egyáltalán egyetemre, ha nem tudom fizetni (fizetem, hiszen diákmunkt végzek, de abból le kell adnom még a rezsibe is és mindent magamnak veszek).

Szeretnék előre jutni az életben, de úgy érzem, hogy egyre inkább fladom az egészet. Egyedül a párom miatt tartok még ki, de lassan már minden este sírva alszok el. Mielőtt azt mondanátok, hogy költözzek el, sajnos ez nem lehetséges megoldás, ugyanis még diákmunkát is csak nehezen találtam, állandót már lassan egy éve keresek hiába, és még ha lenne, akkor sem tudnám egyszerre fizetni a tandíjjal....

4

Ha egy 30 éves férfihoz fiatalkorú (legalább 14éves) lányok járnak szexért, abból lehet jogi probléma, bonyodalom?

60

Ha éttermek, kávézók, bankok, okmányirodák, földhivatalok, posták, takarékszövetkezet, áruházak nyitvatartása érdekli, kattintson ide!