Találatok a következő kifejezésre: A halál kiszáll testünkből (1 db)

A halál után kiszáll testünkből a lélek?

Mi leszünk utána?Vagy fönt lebegünk,miel?tt meghalunk?És vajon látjuk azt a bizonyos alagutat?

Legjobb válasz: nemtom még nem haltam meg... de én hiszek abban hogy az embereknek van lelke és gondolom nem marad bennük a haláluk után

nemtom még nem haltam meg... de én hiszek abban hogy az embereknek van lelke és gondolom nem marad bennük a haláluk után
milyen szépen írtad! én nekem azt mondták, hogy mikor álmodunk, akkor egy asztrálszalag tartja a lelkünket összeköttetésben a testünkkel, hogy visszatalálhasson. (tehát mikor álmodozunk, álmodunk vagy relaxálunk, s ide-oda képzeljük magunkat, a lelkünk ott van.) mikor a test nagyon szenved, a lélek elvágyik tõle, mert akkor õ is szenved! s ha teheti el is szökik vagy elengedik. ha elmegy, lehet hogy békét talál, s megnyugszik, de az is lehet, hogy nem, s bolyong tovább a nyugalmát keresve. van-e alagút? fogalmam sincs. nem is tartom fontosnak. az eltévedt lelkekhez szoktak hívni egy halott rokont, kedvest, valakit, hogy vezesse õt, s a meglelt nyugalmában feljebbléphessen, s újjászülethessen. ebbõl mi igaz? nem tudom. de szép, és én inkább ezt hiszem, mint a semmit. :g)
grat a sok ctrl+c ctrl+v masterhez ha a tested meghal ha hittél Istenben és ugy éltél, vagy próbáltál ahogy a Biblia mondja, akkor a lelked a menyországba jut az örök boldogságba, ha nem voltál hívõ akkor az örök kárhozatba.
"Lélek és teljes halál „A lélek halhatatlansága" ellen Kicsoda tehát az ember Jehova Tanúinak nézete szerint? Az ember a föld porának és az élet leheletének, illetve Isten szellemének kombinációja. A por és a lehelet együtt eredményezi az élõ lelket (nefes chqjjá, 1Móz 2, 7). Az ember tehát lélek, de neki nincsen lelke. AzÕrtorony Társulat szembefordul a „religionisták" (egyházak) véleményével, akik (állítólag) a lélek halhatatlanságában hisznek. A lélek halhatatlanságáról szóló tanítás - ugyanúgy, mint a katolikus tanítás a tisztítótûzrõl, amely a halál utáni tisztulás helye -, pogány és nem igeszerû. A Bibliából az derül ki, hogy a lélek (=ember) halandó. Teljesen, mindenestül meghal a földi halálban, és semmilyen része sincsen az embernek, például a lélek, amely elszigetelten tovább létezne (teljes halál). Az örök élet nem közvetlenül a halál után kezdõdik (illetve a hívõnek itt és most folytatódik a halál után), hanem az újjáteremtés cselekedete után, amelyet Jehova elvégez az õ kiválasztottam.Minden más ember, továbbá a bukott angyalok (=démonok) is — amint már említettük —, megsemmisülnek. A bûnösök sorsa a halál, azaz, az örök, végleges megsemmisülés (annihiláció).„Az igazság, mely örök élethez vezet" címû Õrtorony-iratban ezt találjuk: , , Hol volt Ádám, mielõtt Isten a porból megformálta és életet adott neki? Nos, egyszerûen nem létezett. A halálakor Ádám ismét visszatért ugyanabba az élettelen, öntudatlan állapotba. Ádám nem ment sem a tüzes pokolba, sem a mennyei boldogságba, hanem meghalt, mint Isten megmondta." ... „A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak öntudatlanok és élettelenek a sírban." ..."Minthogy az emberi lélek maga az ember, az nem lehet egy árnyékszerû bizonytalan valami, ami csak lakja a testet, vagy ami a személytõl elkülönülten is létezhet." ... „Igen, a te lelked valójába te magad vagy..." ... „Látjuk tehát, hogy az emberi lélek maga a személy, s amikor a személy meghal, maga az emberi lélek hal meg" (34kk).Mi a szellem" az Õrtorony Társulat elképzelése szerint? Nagyon hasonló az „életerõhöz" az Istenrõl szóló tanításukban. Ugyanebben az írásban olvassuk: „Az emberi lélek tehát nem más, mint maga az élõ személy, a szellem pedig egyszerûen az életerõ, amely ennek a személynek lehetõvé teszi, hogy éljen. A szellemnek nincs egyénisége, nem is teheti meg azt, amit egy személy meg tud tenni. Nem tud gondolkozni, beszélni, hallani, látni, sem érezni. Ebben a tekintetben egy autó telepének elektromos áramához hasonlíthatnánk." „...ez ... az erõ, amely képesíti a készüléket... mûveletek elvégzésére. Ezt a szellemet vagy életerõt megtaláljuk minden élõ teremtményben, mivel a szülõk nemzésnél átszármaztatják utódaikra" (38k). Rutherford „Teremtés" címû írásában rámutat, hogy a szellem, vagy lehelet Istentõl származik, és hozzá tartozik. „A lehelet, amelyet az ember lélegzik, Jehovához tartozik, mivel minden dolog Istentõl való. Az élethez való jog Istentõl származik. A lehelet nem halhatatlan. Magának a leheletnek nincsen élete. Õ csak fenntartja a vérkeringést, amely által az emberi test megelevenedik. Az írás világosan megmagyarázza, hogy az élet a vérben van" (53. o.). A halál után a lehelet visszatér Jehovához. Az embernek nincsen hatalma felette. Az Õrtorony Társulat bibliai lexikona is hangsúlyozza:" A 'nefes' maga a személy, táplálkozási szükséglete, a vér az ereiben, a lénye... a nefest különösen is a vér tartalmazza... Szöges ellentétben a görög tanítással, amely szerint a pszühé ('lélek') anyagtalan, láthatatlan és halhatatlan, a Biblia azt mutatja, hogy földi teremtményekre alkalmazva mind a pszühé, mind a nefes anyagit, megfoghatót, láthatót és halandót jelent" (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.119. o.). Kontinuitás vagy diszkontinuitás? Az értékeléshez ki kell jelentenünk, hogy az Õrtorony Társulat e tanításai az emberrõl bibliait és bibliátlant egyaránt tartalmaznak, és ezek keverednek. Ez onnan származik, hogy túlzottan leszûkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerõ". Mindamellett a bibliai lexikon szerzõi elég nyíltak ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különbözõ árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebbõl a felismerésbõl. Éppen azért, mert a „rúach" és , n'sámá" (héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a , nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk õket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás). (Ennek a kérdésnek az adventistákkal folytatott beszélgetésben is jelentõsége van, hiszen Russell és utódai tõlük vették át a „teljes halálról", a „megsemmisülésrõl" stb. vallott nézeteiket. Az ember maga élõ lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettõt mondja. Az, hogy az embert, mint , nefes chajjá"-t („élõ lélek", általánosabban „élõlény"-nek fordítható) Isten teremtette, világosan kiderül az alapvetõ 1Móz 2, 7-bõl: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így az ember élõlénnyé (nefes chajjá)" Az ószövetséges Claus Westermann így kommentálja ezt a helyet: „... az ember nem több alkotórészbõl áll (mint test és lélek vagy hasonló), hanem 'valamiben' áll fenn [a föld pora], amely a megelevenítés által emberré lesz... az ember nem magába kapja Isten leheletét, hanem Isten fújja belé az élet leheletét... Az 'élet lehelete' tehát egyszerûen az elevenséget, az élet leheletének belefújása az ember megelevenítését jelenti... Az Isten által teremtett ember az élõ ember... az ember 'nefes chajjá''-ként lesz megteremtve, nem a testébe adatik 'élõ lélek'. Az emberrõl a maga eleven mivoltában, teljes egészében van szó" (Westermann 1976, 282k). Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élõ lélek", amelyet Isten a földbõl formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Õrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a , jiefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következõ kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20, 10; vö. 1Kir 17, 21k), „lelkûk van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8, 9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetésérõl, sõt szétválasztásáról van szó, például Mt 10, 28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber , nefes" és a görög „pszühé" következõ jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelõ helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élõ lélek", „a belsõ emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különbözõ erõivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldõl" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezõre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Óés az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint , szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszûnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes idõben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhetõ, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége. Az olyan bibliai igék, mint Mt 10, 28; Lk 16, 19-31; 1Pt 3, 19 és ószövetségi kijelentések a Seolról (erre még részletesebben visszatérünk) világosan arra utalnak, hogy van köztes állapot -, ezzel pedig az ember további létezése a halál után. A „teljes" halál feltételezése ezért több mint kérdéses. Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (aki többek között Lutherre hivatkozik), az a meggyõzõdésem, hogy a Biblia „az elhunyt személyek köztes állapotban való lelki további létezésérõl" beszél, és hogy Isten „a lelket halhatatlanul és örökkévalóságra teremti", azért, hogy „megõrizze az én folyamatosságát, és így személyes identitásukban lehetõvé tegye a halottak feltámadását" (F. Heidler: Ganztod oder nachtodliche Existenz? [„Teljes halál vagy halál utáni lét?"] Theologische Beitráge 4/1985 169 kk). Wolfgang Trillhaas arra hívta fel a figyelmet, hogy feltámadás és halhatatlanság nem egymás ellentétei, hanem feltételezik egymást. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egyik módja". „Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhetõ" (W. Trillhaas: Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit [= „Néhány megjegyzés a halhatatlanság gondolatához"] , Neue Zeitschrift fur Sytematische Theologie, 1965, 147kk). Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23, 10; lKir 19, 14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szûkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18, 4, amelyet szívesen vesz elõ az Õrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendõ, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna. A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6, 12; 8, 11; 1Kor 15, 53k; 2Kor 4, 11; 5, 4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4, 18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létezõ ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (1Kor 15, 35-54; 2Kor 5, 1-10; Fii 3, 21; vö. Ronsdorf 1992, 114k).' A halhatatlanság bibliai kontra platonista reménysége Ha a bibliai tanítás szerint így van az embernek (vagy ha akarjuk, a léleknek) halhatatlansága, ez semmiképpen sem azonos a pogány-platóni felfogással. Jehova Tanúinak az a szemrehányása, hogy az egyházak itt pogány tant képviselnek (bizonyos kivételektõl eltekintve, például népies elképzelések a halhatatlanságról) megalapozatlan. A bibliai és a pogány-platóni halhatatlanság-eszme között mélyreható különbségek vannak, mindenekelõtt az alábbi négy pontban: 1. A platóni filozófia a testet a Jelek börtönének" tekinti, és ezáltal a szellemi-lelkivel szemben leértékeli. A Biblia ellenben hangsúlyozza: „Az Ige testté lett" (Jn 1, 14). Az ember a maga egészében „igen jónak" lett megteremtve (lMóz 1, 31). A Bibliában a test sohasem másodrendû, hanem Isten jó teremtéséhez tartozik. 2. A platóni filozófia számára idegen a test feltámadása. Elképzelése szerint a meghaláskor a lélek pillangóhoz hasonlóan elhagyja a testet. - A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egy csak idõlegesen test nélküli köztes állapot („mezítelenség", „leplezetlenség". vö. 2Kor 5, 1-10) után kerül sor a testi feltámadásra. Bár a földi test meghal, az ember testi léte ezzel semmiképpen sem értékelõdik le, amit Krisztus testi feltámadása és minden ember jövendõ testi feltámadása fejez ki (lKor 15). A lelkek üdvösségét tehát a Szentírás mindig „a test feltámadásának, tehát a lelkek új testi valóságának szempontjából tekinti" (TBLNT D/1977, 1.119. o.) 3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy a halál után „az emberben lévõ isteni" „Istenhez" (erõsen panteista ízzel) tér vissza. A halhatatlanságot minõségi képességnek tekinti, amely természettõl fogva minden emberhez hozzátartozik -, függetlenül egy személyes istennel való bármiféle kapcsolattól. - A Biblia nem ismer ilyen „istenit", amely az emberben meglévõ képesség, hanem az ember természettõl fogva bûnös voltáról és az abból eredõ halálról beszél, amelyet a földi életben elmulasztott megtérés miatt örök kárhozat követ. A örök élet - mint örök üdvösség - egyes-egyedül Isten ajándéka és ingyenes adománya (Róm 6, 23; Mt 25, 31kk; Jel 21, 11-15). Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6, 16), õ azonban rendelkezik felette, és az embernek adja - örök üdvösségre vagy örök elvetésre (ld. alább). 4. A platóni filozófia az ember preegzisztenciájából (a nemzés elõtti létezésébõl) indul ki - részben „lélekvándorlással" is összekötve -, míg a Biblia elutasítja ezeket. Bár a Biblia ismeri Isten tervét az emberrel még fogantatása elõtt (vö. Zsolt 139, 16; Jer 1, 5) és az embernek Istentõl való örök kiválasztását (Ef 1, 4), nincs szó az ember létezésérõl a fogantatás elõtt. A preegzisztencia gondolata csak a Logosz Jézus Krisztussal kapcsolatban található a Bibliában (Jn l, lkk; 8, 58; Fii 2, 5kk). Az embernek az a sorsa, hogy „egyszer meghaljon, utána pedig az ítélet következik" (Zsid 9, 27). . „A pokol - a nyugalom helye" „Nincsen örök gyötrelem" Jehova tanúinak nézete szerint hagyományos értelemben vett pokol nem létezik. Egyetlen ember sem fog örökké kínlódni a pokol tüzében. A pokol a nyugalom, az alvás helye, végül is a sírral (ÚVF: „emléksír") azonos. Azok az emberek és démonok, akik Jehova ellen döntöttek, nem fognak örökké gyötrõdni, hanem egyszerûen megsemmisülnek. Joseph Franklin Rutherford „Isten hárfája" címû írásában négy okot nevez meg, amely miatt az örök gyötrelemrõl szóló tanítás nem lehet igaz: 1. mivel teljes képtelenség, 2. mivel Isten igazságával összeegyeztethetetlen, 3. mivel ütközik a szeretet elvével, 4. mivel egészen bibliátlan" (45. o.). Képtelenség, „mert senki sem lenne örökké kínozható, ha nem lenne örökké tudatánál" (46. o.). Rutherford itt feltételezi a halál utáni tudat nélküli állapotot. Erre a tanításra a továbbiakban még rákérdezünk. Másodszor az örök gyötrelemrõl szóló tanítás igazságtalan, mert hát Isten teremtette tökéletlennek az embert, és így nem adta meg a lehetõséget, hogy tökéletesen teljesítse parancsolatait. „Nagyon igazságtalan lenne a Teremtõ részérõl, hogy tökéletlenül hagy világra jönni, olyan körülmények között megszületni egy gyermeket, amelyekre nincs befolyása; utána pedig, mivel nem tudott tökéletesen engedelmeskedni, pokoli gyötrelemre kárhoztatná" (47. o.). - Itt feltûnõ ellentmondással találkozunk a fent említett „relatív tökéletesség" tanításához képest, amely nyilván mégsem volt olyan „tökéletes". Rutherford ezzel az érvvel mindenekelõtt azt hagyja figyelmen kívül, hogy egyetlen embernek sem kell pokolra mennie, mivel Isten szeretetbõl áldozta Fiát, Jézus Krisztust, azért, hogy bûntõl, haláltól és örök gyötrelemtõl megváltson. Harmadszor az örök gyötrelemrõl szóló tanítás szeretetlen, mert csak az ördögnek jutna eszébe, hogy a saját gyermekeit kínozza. Mivel azonban Isten szeretet, lényével nem egyeztethetõ össze ez a tanítás. - Itt azt hagyja figyelmen kívül, hogy Isten az õ „gyermekeit" (vagyis a hozzá tartozókat) egyáltalán nem kínozza örökké. Csak azok kerülnek a pokolba, akik életükben megtagadták a Biblia Istenét, és harcoltak ellene (ld. alább). Negyedszer az örök gyötrelemrõl szóló tanítás bibliátlan. Rutherford azt állítja: „Az egész Bibliában egyetlen textus sem található, amely az örök gyötrelemrõl szóló tanítás támaszául szolgálhatna. Van néhány szöveg, amelyet szimbolikusan, hasonlatokkal és homályos beszéddel írtak, azért, hogy nagy igazságokat illusztráljanak, de bármiféle utalás nélkül az emberi nem örök gyötrelmére... Az egész írás azt mutatja, hogy az istentelenek bûnhõdnek, a büntetés azonban nem gyötrelmet, hanem megsemmisülést jelent." (48. o.). Míg az elsõ három érv emberi-humanista gondolkodásból és érzésbõl indul ki, amely ugyan részben követhetõ, de Istennek a Szentírásban adott igéjével szemben nem lehet mérvadó, a vita valódi és fõ idegéhez a negyedik érv nyúl. Bibliai-e a pokolról szóló tanítás vagy sem? Mit jelent a „pokol"? Mit jelent a „pokol" értelmezése az ember számára? Tudatában vagyok annak, hogy az alábbi fejtegetések szorosan kapcsolódnak a szótériológiához és az eszhatológiához, mégis az antropológiánál tárgyalom ezeket, mivel szorosan összefüggnek az ember, a lélek, a teljes halál stb. kérdésével. A „pokol" fogalma Ha a német , ”Hölle", (de a magyar „pokol" - a kiadó) fogalmat közelebbrõl megnézzük, láthatjuk, hogy pontatlan. A német „Hölle" szóval - mint Luther Márton bibliafordításában is - egészen különbözõ héber és görög fogalmakat foglárnak egybe. A bibliai nyelvekben meg kell különböztetnünk (ha teljesen nem is választhatjuk szét) a következõket: • Abüsszosz (görög) „mélység", „alvilág", különösen is „bûnhõdõ démonok börtöne" (Lk 8, 31; Jel 9, lk; v. ö. Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár] 1/1980, 8. has. k.); a „tartarosz" jelentése is hasonló (2Pt 2, 4). • Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, mégpedig mind az igazaké, mind a gonoszoké, akiket mély szakadék választ el egymástól, az a rész, ahol az igazak élnek ábrahám kebele" (Lk 16, 22-23), vagy „paradicsom" (Lk 23, 43 ld. alább). (Lk 16, 23-ban Károli és az új protestáns fordítás a „pokol" szót használja - a kiadó.) • Géhenna (görög) - „gyehenna", az elveszettek örök tüzes „pokla" (az arám „gehinnám", a Hinnóm-völgy nyomán, Jeruzsálem déli részén, ahol Jósiás király koráig (i. e. 620 körül) tûzben gyermekeket áldoztak, és amely az isteni ítélet helyének számított, ld. alább). Az Újszövetségi Teológiai Fogalmi Szótár (TBLNT) így határozza meg a „hádész"t és a „gyehenna"-t: Az Újszövetség számára ...a géhenna eleve létezõ valóság (Mt 25, 41), tüzes mélység (Mt 13, 42.50). Ez az utolsó ítélet után a végsõ büntetés helye, amely örökké tart (Mt 25, 41.46; 23, 15.33). Test és lélek kerül benne ítélet alá (Mk 9, 43.45.47k; Mt 10, 28). A 'hádész'- tõl tehát meg kell különböztetni, mivel az a feltámadás elõtt fogadja magába az elhunytak lelkeit" (TBLNT 1/1977, 713. o.). Formailag hasonlóan Jehova Tanúi is különbséget tesznek. Rutherford így ír „Teremtés" címû könyvében: „A hádész, amelyet gyakran pokolnak fordítanak, a halálnak azt az állapotát jelenti, amelybõl a feltámadás történik. A gyehenna azonban olyan állapotot jelöl, amelybõl nincsen feltámadás" (271. o.). Ez a külsõleg, formailag nagyon hasonló meghatározás azonban nem feledtetheti, hogy az Õrtorony Társulatnál tartalmilag egészen másról van szó mint a hagyományos egyházi magyarázatban: Jehova Tanúi másképp értelmezik ezeket a fogalmakat (hádész, gyehenna, pokol, tüzes kemence stb.), vagyis szimbolikusan, amint már az imént szó volt róla. A hádész és a gyehenna az Õrtorony Társulat állítása szerint nem a köztes vagy a végérvényes gyötrelem helye. A „hádész" vagy „seol" számukra az öntudatlanság állapotát jelöli: „sír, kripta, gödör vagy mélység" a valamikori feltámadásig (a Jehovához és Teokratikus Társaságához való viszony szerint) (vö. i. m. 269. o.). A „gyehennát" „a teljes megsemmisülés állapotának" tartják, „ahonnan nem lesz feltámadás vagy feltámasztás" -, így tehát nincs köze örök gyötrelemhez (i. m. 270. o.). Az „Örökké élhetsz Paradicsomban a földön" címû Õrtorony-könyvben ez áll: „A héber Seol és a görög Hades szó egyértelmûen a sírt jelenti. De mit jelent akkor a gyehenna? A Héber iratokban a gyehenna a 'Hinnom völgye'. Emlékezz vissza, hogy Hinnom volt a neve annak a völgynek, amely közvetlenül Jeruzsálem falain kívül fekszik, és ahol az izraeliták feláldozták gyermekeiket a tûzben. A jó Jósiás király a maga idejében hulladék vagy szemétgyûjtõ teleppé alakította ezt a völgyet, s ezzel megszüntette ezt a borzalmas szokást (2Királyok 23:10). Abban az idõben tehát, amikor Jézus a földön tartózkodott, a gyehenna Jeruzsálem szeméttelepe volt. E telepen a szemét hatásos elégetésének fokozására kén adagolásával táplálták a tüzet." ... „Jézus a gyehennát a teljes és örök megsemmisülés találó szemléltetésére használta. ... hallgatói megértették, hogy a gyehennára jutók sorsa olyan mint a szemété: örök megsemmisülés. Mit értsünk akkor a Jelenések könyvében említett 'tûz tava' kifejezésen. Ennek a gyehennáéhoz hasonló jelentése van. Nem öntudatos állapotban való gyötrést, hanem örökkétartó halált, vagy örök megsemmisüléstjelent" (86k). Valóban így van? Hogyan magyarázhatók azok a bibliai szakaszok, amelyekben a „seol", „hádész", „gyehenna" és a „tüzes tó" fogalma elõfordul? Szimbolikus fogalmak és történetek-e (ezt állítják Jehova Tanúin kívül az „annihiláció" és a „kondicionalizmus" más képviselõi is, például Fudge 1994; vö. Harris 1961) -, vagy mostani és jövendõ valóságról szórnak? A pokol „a nyugalom és a reménység helye", amint az „Isten hûséges marad" címû Õrtorony-irat egyik fejezetének címe mondja -, vagy a „sírás és fogcsikorgatás" helye, amint Jézus többször kijelenti (ld. alább)? Mindenekelõtt azt kell megállapítanunk, hogy a „seol" és a yhádész" fogalma nem a sírt, hanem az alvilágot, mint a halottak tartózkodási helyét, a holtak birodalmát jelöli (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] n/1984, 837kk hasáb, Bauer 1971, 32k hasáb, Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár] 1/1980, 72k has., Theologisches Wörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Szótár] Vü/1993, 901kk has.). Ezzel szemben a „sír" szokásos kifejezése héberül „qeber", görögül jafosz" vagy „mnémeion"'. A seol többek között abban különbözik a sírtól, hogy igen nagy „mélységben" található (5Móz 32, 22; Jób 11, 8; 26, 5; Ézs 14, 15), „kapuk" zárják el (Zsolt 9, 14; Ézs 38, 10; v. ö. Mt 16, 18), és hogy az ember „leszáll", „lemegy" ide, miközben sírba helyezik. Bár a seolban megszakad a kapcsolat a világgal, mégsem öntudatlanság, hanem észlelési képesség és tevékenység jellemzi. A megfelelõ bibliai helyek (például Ézs 14, 9-17; Ez 31k; Jób 14, 18-22; 26, 5; vö. Lk 16, 19-31) lehetséges, hogy részleteikben képi elemeket tartalmaznak, a beszámolók azonban véleményem szerint halál utáni létre utalnak (Harris 1961-gyel szemben), Az ószövetségi korral szemben a ”seol/hádész" fogalma jelentésében bõvült az Újszövetségben. „A halottak teljes világára alkalmazott régi jelölésen túl a szó vagy minden halott köztes tartózkodási helyét, vagy az istentelenek lelkének helyét jelentheti (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] D/1984, 841. has.). A fentiektõl eltérõen a „gyehenna" a kárhozottak „célállomását", az örök tüzes tavat jelöli. Az ehhez kapcsolódó valóságot az Újszövetség a következõképpen ábrázolja: • Sírás és fogcsikorgatás (Mt 8, 12; 13, 42.50; 22, 13; 24, 51; 25, 10). • Sötétség (Mt 22, 13; 2Pt 2, 4.17; Júd 6) • Tûz (Mt 3, 10; 13, 40; Jn 15, 6) • Örök tûz (Mt 18, 8; 25, 41; Mk 9, 43) • Tûz és kénkõ (Jel 14, 9 kk) • Tüzes pocsolya (Jel 19, 20; 20, 15) • Tüzes kemence (Mt 13, 41k.5O) • Örök tüzes büntetés (Júd 7) • Kiolthatatlan tûz (Mk 9, 43.48; Lk 3, 17) • El nem pusztuló féreg (Mk 9, 48; vö. Ézs 66, 24) • Gyötrelem (Jel 14, 11; vö. Lk 16, 23kk). Még ha abból indulunk is ki, hogy ezek a leírások részben vagy teljesen képiesen értendõk, akkor is kiábrándítóan valóságosak: Isten távolléte, sötétség és gyötrõ fájdalmak. A gyehennában gyötrõ fájdalmakra való drasztikus utalások véleményem szerint nem egyeztethetõk össze a létezés kioltásával vagy megsemmisülésével, ahogyan pedig az annihiláció elméletének képviselõi hangsúlyozzák. Ha földi halálakor az ember valóban kihunyna, akkor felesleges, sõt érthetetlen lenne az „örök" vagy „kiolthatatlan" tûzre („to pür to aszbeszton"), az „el nem pusztuló féregre" („ho szkolex ou teleuta") és az ezekkel kapcsolatos gyötrelemre utalás. Sehol sincsen a Szentírásban világos bizonyíték arra, hogy ez a „tûz" az egyszeri megsemmisülés alkalma lenne, amely megszünteti az ember létezését; hanem ellenkezõleg, örökkévalóságát (aióniosz, ld. alább) hangsúlyozza. Ha összefoglaljuk az elkárhozottak örök sorsának jellemzõit, vagy leírásait, akkor semmiképpen sem beszélhetünk úgy a pokolról, mint „a nyugalom és a reménység helyérõl", ahogyan az Õrtorony Társulat teszi. Ha a Biblia az elkárhozottak örök sorsaként beszél a „pokolról", erre állandóan olyan kifejezéseket használ, amelyek irtózatot és rémületet keltenek. A gyehenna nem valótlan, földi idõleges, üres, tisztítótûz, megsemmisülés vagy az újramegtestesülések közötti állapot, ahogyan ezt különbözõ tanbeli irányzatok állítják. Sokkal inkább örök büntetés, gyötrelem és az Isten messzeségének helye (vö. Kreeft/Taelli 1994, 280kk; Fudge 1994 és mások ellenében). „A második halál" Az Õrtorony Társulat Jel 20, 14-re hivatkozva a következõképpen érvel: «... a tûz tava a 'második halált' jelenti, amelybõl nincs feltámadás. Nyilvánvaló, hogy ez a 'tó' jelkép, szemléltetés, hiszen a halál és a pokol [Hádesz] is bele vettetnek. A halált és a poklot nyilván nem lehet szó szerint megégetni. De meg lehet õket szüntetni, és meg is lesznek semmisítve" (Örökké élhetsz Paradicsomban a földön, 87. o.). Hasonlóan E. W. Fudge is rámutat arra, hogy „a halál és birodalma" a tüzes tóba lesz vetve: „És a halál és a 'hádész' bele vettetett a tûz tavába, ez a második halál, a tûz tava" (Jel 20, 14). Fudge ezt írja: „Tradicionalista szerzõk ezt a hasonlatot mindig a másik irányban olvassák, mintha arról lenne szó, hogy 'a második halál' (amely határozatlan) lenne a 'tüzes tó' (amely egyértelmû). János valójában azt mondja: A 'tüzes tó' (mint szimbólum) a 'második halál' (egyértelmûbb valóság)" (Fudge 1994, 194. o.). Ez a következtetés - ez a válaszom - csak akkor villanhatna fel, ha a tüzes tavat más helyeken is „megsemmisülésként" lehetne érteni. Ez azonban sem az igehely szûkebb, sem tágabb összefüggésében nem áll meg (vö. pl. Jel 20, 10, ahol az ördög, a fenevad és a hamis próféta örök gyötrõdésérõl van szó). így a „második halált" elkerülhetetlenül a gyehenna és a tüzes tó valósága felõl - nem pedig fordítva – kell értelmeznünk. Az a tény is, hogy „a halál és birodalma" a tüzes tóba kerül, nem a gyehenna valósága ellen beszél. E megfogalmazással sokkal inkább kifejezõdik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20, 12k kontextusát) az örök kárhozat végsõ szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévõk mind kijelölt végleges helyükre kerülnek. „Aióniosz" Az Õrtorony Társulat erre fel azt állítja, hogy az „örök" (aióniosz) nem a szüntelen gyötrelem állapotát, hanem a kihunyás egyszeri eseményének következményét jelöli: a soha véget nem érõ megsemmisülést (ld. fent). Ez az érvelés nincs összhangban az „aióniosz" újszövetségi fogalmának használatával, amely a megszakítatlan idõtartamot fejezi ki (vö. Bauer 1971, 55. has.). Az is mondható erre továbbá, hogy a görög „aióniosz" szó, amelyet az Újszövetség az „örök kárhozatra" használ, Istenre és áldásaira vonatkozik. René Pache kiszámolta, hogy az Újszövetség „hatvannégyszer használja a másvilág mennyei és üdvözítõ dolgaira" az „aióniosz' -t: „az örök Isten, örökkévaló hatalma, az örökkévaló Lélek, az örök élet, az örök evangélium, az örök ország, az örök üdvösség, az örök megváltás, az örök szövetség, az örök örökség, az örök dicsõség, az örökkévaló vigasztalás, az örök hajlékok, az örök láthatatlan olgok". Hétszer használja a kárhozat jellemzésére: Mt 18, 8; 25, 41; Júd 7 - az örök tûz; Mt 25, 46 - az örök büntetés; Mk 3, 29; Zsid 6, 2 - az örök ítélet; 2Tesz 1, 9 - az örök pusztulás. Isten és az üdvözültek jellemzésénél vitán felül áll, hogy az „aióniosz" az „örökkévaló" a vég nélküli idõtartam értelmében jelenti, nem pedig más „létminõséget" (Fudge 1994 llkk ellenében). Pache joggal kérdezi: „Hogyan lehetséges, hogy egy szónak, amely 64-szer 'örökkévalót' jelent, hét további alkalommal más értelme legyen?" (Pache 1973, 163k). Ha tehát a Biblia a démonok és az istentelen emberek örök gyötrõdésérõl beszél, ebbõl az következik, hogy nem semmisülnek meg. „Apóleia" Jehova Tanúi állandóan csatasorba állítják az Újszövetségben használt „apóleia" szót, amely állítólag „megsemmisülést" jelent. Ezt találjuk az Õrtorony 1987. július 1-jei számában „Túlélni a nagy nyomorúságot vagy megsemmisülni" címmel: „A görög nyelvi szótárak at 'apóleia' szónak a 'kiirtás', 'örök megsemmisülés' (Arndt /Gingrich), vagy 'végsõ kudarc, nem egyszerûen a fizikai lét kihunyása' jelentést (ThWNT - Újszövetségi Teológiai Szótár) adják." Az utóbbi idézet a maga összefüggésében éppen az ellenkezõjét mondja annak, amit az Õrtorony Társulat igazolni szeretne, hiszen rövidítés nélkül így hangzik: „Az 'apollouszthai" [ti. az Újszövetségben] a „szódzeszthai" és a „dzóé aióniosz" ellentéteként végsõ kudarc, nem egyszerûen a fizikai lét kihunyása, örök elsüllyedés a hádészbe, a halál reménytelen sorsa... Itt sem jelenti egyszerûen a lét kihunyását, ... hanem a halál véget nem érõ, gyötrelmes állapotát" (ThWNT I. 395k). A bibliai lelet alapján tehát megállapítható, hogy az „apollümi", „apóleia" és a hasonló gyökû formák egész sor jelentéssel bírhatnak: „elvész" (Mt 10, 6.39; 15, 24; 16, 25; 18, 11.14; Lk 15, 4.6.8.9.24.32 stb.); „elpusztul" (Mt 7, 13; 9, 17; 10, 28; 2Pt 2, 1; Jel 17, 8.11 stb.); „pazarol" (Mt 26, 8; Mk 14, 4); „elveszít" (=megöl) (Mt 2, 13; 12, 14; 21, 41 stb.); „elvész (=meghal) (Mt 5, 29k; 26, 52 stb.). Az apóleia tehát elsõsorban nem „megsemmisül", hanem „elvész", „elpusztul" jelentéssel szerepel. Az apóleia „nem az egzisztencia/létezés elvesztése, hanem a jó(l) létezés vége" (Ronsdorf 1992, 150. o.). Kérdések Az Õrtorony Társulattól és más annihilácionistáktól azt kell kérdeznünk: Ha az embernek semmilyen további léte sincsen a halál után, hanem a gonoszok megsemmisülnek, az igazak pedig újjáteremtésükre várnak, hogyan magyarázhatók a következõ bibliai tudósítások? • A megdicsõüléskor (Mt 17, 1-8 par) Jézusnak és a három tanítványnak Mózes és ülés, az Ószövetség alakjai jelentek meg. Hogyan jelenhettek volna meg, ha már (vagy még) nem léteztek volna ebben az idõpontban? • Hogyan mondhatta Pál, hogy „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni" (Fil 1, 23), és „nem szeretnénk ezt levetni, hanem felöltem rá amazt (átváltozni)" (2Kor 5, 4), ha a földi halálhoz nem csatlakozik közvetlenül további lét? • Hogyan kérhetné Jézus Krisztus két megölt tanúja Isten mennyei oltára alatt az õ beavatkozását, és hogyan kaphattak választ: „...nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz... szolgatársaiknak és testvéreiknek száma..." (Jel 6, 9-11), ha nincs létezés a földi halál és az utolsó ítélet között? • Hogyan szólhatott így Jézus a kereszten lévõ „latorhoz": „Ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23, 43) - és hogyan ábrázolhatta a halál utáni állapotot Lk 16, 19-3 l-ben, ha mindez egyáltalán nem lenne (ld. alább)? A következõkben a két utóbbi és más bibliai helyekkel foglalkozom, amelyek különösen is fontosak a Jehova Tanúival folytatott beszélgetésben. Elõtte azonban néhány mondatban még egyszer összefoglalom az Õrtorony Társulat álláspontját: Jehova Tanúi azt mondják: nincs örök gyötrelem helye. Az emberöntudatlan a halál után. A lélek nem él tovább a halál után. Rutherford „Teremtés" címû könyvében ezt írja: „Ha az írás bizonysága megállapítja azt a tényt, hogy egy halottnak sem ismerete, sem bölcsessége nincs, hogy nincs emlékezete, hogy semmit sem tud gondolni, és hogy a hallgatás állapotában található, így a papság által adott válasz, hogy a halottak vagy valamilyen gyötrelmes, vagy valamilyen boldog állapotban léteznek, meg van cáfolva" (260. o.). Ószövetségi „bizonyítékok" Rutherford mindenekelõtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6, 5; 49, 14; 115, 7; Préd 3, 18-22; 9, 3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükbõl kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az elõrehaladást - jellemzi az Õrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" címû részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása elõtt. Az örök életrõl és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88, 11; 139, 8; Ézs 26, 19; Ez 37; Dán 12, 1; Jób 19, 25kk). (És 26, 19 és Dán 12, lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegetõ ítélettõl és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erõsen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3, 17; 12, 7)", hogy „van ítélet". Préd 3, 18kk például beszél „az Isten nélküli emberrõl, aki csak magával törõdik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menõen nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyõzõ Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9, 3kk-re: , , 'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3, 21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5, 1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentõl készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk." Ezért a témához közelebbrõl is nézzünk meg két lényeges újszövetségi helyet: Lk 16, 19-31 és Lk 23, 43. Lukács 16, 19-31 Lukács 16, 19-3 l-ben található az ún. példázat a gazdagról és a szegény Lázárról „Az igazság, mely örök élethez vezet" címû Õrtorony- irat nyomatékosan hangsúlyozza, hogy itt példázatról van szó, semmi másról. Minden, a gyötrelem betû szerinti helyével kapcsolatos gondolatot ki kell zárni. Racionális módon kérdezik: „Ésszerû vagy írásszerû-e azt hinni, hogy egy ember gyötrelmet szenved csak azért, mert gazdag, szép ruhát visel, és bõven van mit ennie? írásszerû-e elhinni, hogy valakit mennyei élettel áldjanak meg csak azért, mert koldus? Gondolkodjunk csak azon is: Vajon a pokol szó szerint olyan közel van a mennyhez, hogy valaki, aki a pokolban van, beszélgethetne egy mennyben levõ egyénnel? Azonkívül, ha a gazdag ember betû szerinti tüzes tóban van, hogyan tudná Ábrahám elküldeni Lázárt, hogy hûsítse a nyelvét csupán egy csepp, az ujja hegyén vitt vízzel?" (42. o.) Mindezek miatt nem lehet szó betû szerinti folyamatokat elbeszélõ tudósításról. Jézus mégis mit akart vele mondani? Az Õrtorony Társulat allegorikusán értelmezi az elbeszélést: „Ebben a szemléltetésben a gazdag ember a vallásvezérek osztályát jelképezte, aki Jézust elvetették, majd késõbb meg is ölték" (i. m. 42k). Egyes személyek itt egész népcsoportokká bõvülnek. Átértelmezik a gyötrelmet is, amelyrõl az elbeszélés szól. Már nem a halál utáni létre vonatkozik (Lk 16, 22), hanem a vallási vezetõk sorsára, röviddel a pünkösdi esemény után: „Minthogy Isten elvetette õket, gyötrelmet szenvedtek, midõn Krisztus követõi Pünkösd után erõteljesen leleplezték gonosz tetteiket" (i. m. 43. o.). Azt, hogy ez a magyarázat nem meggyõzõ, egyrészt az a tény bizonyítja, hogy maga a bibliai szöveg egy ilyen pusztán kortörténeti értelmezéshez semmiféle támpontot nem nyújt. Másrészt az, hogy története folyamán az Õrtorony Társulat Lk 16, 19-31 legalább öt különbözõ magyarázatával szolgált -, ezektõl azonban helykímélés céljából eltekintünk. Dietrich Hellmund (1971) disszertációjában a számos és sokféle magyarázási kísérlettel kapcsolatban Jehova Tanúinak „tartós, megoldatlan problémájáról" beszél. Russell vallomása volt még a legbecsületesebb: „Itt találjuk a Szentírásban az egyetlen helyet, amely utal, hogy a hádészben vagy seolban a gondolkodás, érzés, gyötrelem vagy öröm lehetõségére" (Bibliai tanulmányok 5., 1926, 361. o.). Amint láttuk, a Lukács 16, 19-31 semmiképpen sem az egyetlen hely, amely ezt igazolja. Valójában hogyan is kell magyarázni a Lukács 16, 19-31-et? Ez a teológiai kutatásban is nehéz kérdés. Nézetem szerint mégis tehetünk néhány alapvetõ kijelentést. Mindenekelõtt nem maradéktalanul világos, hogy itt valóban példázatról van-e szó. Jézus (egyéb) példázataihoz képest legalább egy feltûnõ különbség van, a névadás („Lázár")» arni különben sohasem fordul elõ Jézus példázataiban. Különbözõ egyházatyák ezért azon a véleményen voltak, hogy ez nem példázat, hanem Jézus valóságos izraeli eseményre utal. Tertullianus ezt írja (De anima 7): „Mit keresne itt a 'Lázár' név, ha nem valóságos esemény lenne? De még ha képes beszéd lenne is, amely hitet követel, akkor is az igazság tanúbizonysága." Theodor Zahn, a jeles bibliatudós is rámutat Lk 16, 19-31 kapcsán a névadásra, amely „példa nélkül áll Jézus összes ránk maradt, szûkebb és tágabb értelemben vett példázatában". Zahn itt tekintetbe veszi az egyházatyák említett magyarázatát, mégis valószínûbbnek tartja azt a lehetõséget, hogy itt példázatról van szó, és „Jézus éppen ezt a nevet választotta, tekintettel annak jelentésére ('Lázár' valószínûleg 'Eleázár' = Isten megsegít/megsegített rövidített alakja) (Zahn 1920, 583k). Még ha valóban példázat is, (ahogyan ma a magyarázók többsége elfogadja), akkor is csaknem önkényes oly módon allegorikusán magyarázni, ahogyan az Õrtorony Társulat teszi. Annál inkább komolyan kell venni, hogy Jézus az õ hallgatóinak környezetükbõl, hagyományaikból szokásos elképzeléseihez kapcsolódik, azért, hogy szellemi igazságokat szemléltessen. Konkrétan: az ószövetségi zsidó hagyomány seolra vonatkozó túlvilági elképzeléseit alkalmazza, azért, hogy illusztrálja, mennyire szükséges még az életben megtérni Istenhez. Akkor is, ha az elképzelés súlypontja (scopus) nem a túlvilágról szóló tanítás, ez mégsem lényegtelen, hanem magától értetõdõnek tételezi fel. Akkor is, ha az olyan részletek, mint „láng", „nyelv" és „mély szakadék" földi szemléltetõ eszközül szolgálnak túlvilági szellemi, tényékhez, ezek a szellemi valóságok, mint olyanok akkor is léteznek. A gazdag ember és a szegény Lázár történetében Jézus (többi) példázatához hasonlóan „valóságos helyzetet használ fel szellemi dolgok illusztrálására". (Ez különbözteti meg a példázatot a mesétõl - a kiadó.) Az embereknek valóban kell hogy legyen „tudatos egzisztenciájuk a halál után, és közülük egyeseknek valóban 'kínok között' kell lenniük, és elmúlt életüket a legmélyebben bánniuk". Függetlenül attól, hogy mit illusztrál a példázat, az alapjául szolgáló történetet „a valóságos életbõl kellett venni" (Reed 1994, 64. o.). Nézzük például az elveszett drachmáról juhról és a tékozló fiúról szóló példázatot (Lk 15, 4kk): mindenhol valóságoz helyzeteket ragad meg, amelyek talán nem úgy történnek, de mindenkor úgy történhetnének. Tehát a mindennapi életbõl vannak, szellemi valóságok, igazságok illusztrálására. Jézus a gazdagról és Lázárról szóló elbeszélésében ugyanígy - hogy paradox módon fogalmazzunk - „a halál utáni valóságos életre" támaszkodik, ahogyan az Isten Fiaként számára ismert, a szeme elõtt van, és a földi életbõl vett képekkel szemlélteti. Lukács 23, 43 Mivel Jézus ismeri a halál utáni életet, a kereszten is így szólhat a vele együtt kivégzett bûnbánó gonosztevõhöz: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23, 43). Mivel Jehova Tanúi tagadják a halál utáni közvetlen további létet, azon fáradoznak, hogy ezt a verset is másképp értelmezzék. Számukra elképzelhetetlen, hogy Jézus ezt mondta volna a gonosztevõnek: „Ma (vagyis ezen a napon) velem leszel a paradicsomban" (az üdvözültek köztes állapotában). Ezért az Új Világ Fordítás így adja vissza ezt a verset: bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban." A gonosztevõ tehát nem aznap kerül a paradicsomba (az üdvözültek köztes állapotába) Jézussal, hanem egyszer valamikor – újjáteremtése után - örökké „Paradicsomban a földön" fog élni (ld. még a „Végsõ dolgok" címû részt). Mivel indokolják ezt a fordítást? Az Õrtorony Társulat bibliai lexikonában ez áll: „A központozás e szavak visszaadásánál kényszerûen attól függ, hogyan fogja fel a fordító Jézus kijelentését. A görög szövegben nincsenek írásjelek, mivel csak a IX. században látták el a mai írásjelekkel. Sok fordításban a 'ma' elõtt vesszõ van, így az a benyomásunk, hogy a gonosztevõ még aznap jutott a Paradicsomba, ezt azonban a Biblia nem támasztja alá. Jézus maga halott volt és a sírban feküdt, amíg a harmadik napon azok 'zsengéjeként', akik feltámadnak, fel lett támasztva... Ezért minden arra utal, hogy a 'ma' szóval Jézus nem azt akarta mondani, mikor lesz a gonosztevõ a Paradicsomban, hanem arra az idõre akarta irányítani a figyelmet, amelyre az ígéret elhangzott, és a gonosztevõ egy bizonyos hitet tanúsított Jézus iránt. Ez az aznap volt, amelyen Jézust népének legfõbb szellemi vezetõi elvetették, majd halálra ítélték és kivégzésre átadták a rómaiaknak (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.135. o.). Jehova Tanúinak bibliai lexikona mindenesetre helyesen mutat rá, hogy az eredeti görög szöveg nem tartalmaz írásjeleket, és a(z utólagos) központozás a fordító felfogásától függ. A központozás persze nem lehet önkényes, hanem a közvetlen és a teljes bibliai szövegöszszefüggésbõl kell származnia. Két kérdést kell tehát feltennünk: Mit akart Jézus mondani a gonosztevõnek ezen a helyen? Majd: Hová kerülnek az írásjelek párhuzamos vagy hasonló helyeken? Az elsõ kérdés: Mit akart Jézus mondani? Valóban arra akarta helyezni a hangsúlyt az evangélista, hogy Jézus a gonosztevõnek közös haláluk napján paradicsomi életet ígér a távoli jövõben? Vagy pedig az üdvözültek állapotában való azonnali részesedését kívánta kiemelni? A szövegösszefüggésbõl kétségtelenül az utóbbi adódik. Hiszen az elõbb a gonosztevõ azt mondta Jézusnak: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz országodban!" (Lk 23, 42). Az Isten utolsó idõben felállított országába vetett hit igen elterjedt volt a zsidóknál, ezzel szemben Jézus máshoz nem hasonlítható teljhatalommal hangsúlyozza: „Bizony, mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" -, bár még nem az örök királyságban, mégis az üdvözültek földi halál és utolsó nap közötti állapotában. Jézus itt „kora rabbijainak módján beszél arról az állapotról, amelybe a kegyesek lelkei a meghalás pillanatában kerülnek, a paradicsomban, a gan édenbtn (Edénkért, lMóz 2, 8kk) tartózkodva, anélkül, hogy ezzel elõbbre hoznák azt az üdvösséget és dicsõséget, amely csak Isten jövendõ országában várja a feltámadt kegyeseket" (Zahn 1920, 703k). Ezt az értelmezést támogatja a tartalmilag hasonló hely, Jn 11, 23-26. Jézussal szemben Márta is az „utolsó napi feltámadásról" beszél, amely jól ismert volt a zsidóságban. Jézus ezzel szembeállítja az újat: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal, is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha" A szokásos végidei várakozással szemben Jézus az „itt és most"-ot hangsúlyozza, az örök életet, amely nem veszíthetõ el, és amelyet az õ jövetelével a hívõk ajándékba kapnak. Ezt az értelmezést - és itt már a fenti második kérdésre válaszolunk - a teljes bibliai összefüggés is támogatja, különösen is a görög , jzémeron" („ma") szó egyéb használata. Éppen Lukács evangéliuma használja jellegzetesen. Mégpedig ismételten, hangsúlyosan elöl, hogy az üdvösség és az Üdvözítõ jelenlétét hangsúlyozza: „Ma született nektek a Megtartó" (2, 11). „Ma teljesedett be az írás a fületek hallatára" (4, 21). , ftfa hihetetlen dolgokat láttunk (19, 5). „Ma lett üdvössége ennek a háznak" (19, 9). Ennek a láncolatnak szerves része ez a mondat is: „Ma velem leszel a paradicsomban" (23, 43). Mindenekelõtt a Jézus által gyakran használt „bizony mondom nektek" fordulatból adódik, hogy a „ma" a mondat második feléhez tartozik, oda kell tartoznia: „Ma velem leszel a paradicsomban". Hiszen több mint 70-szer fordul elõ az Újszövetségben: „Bizony (bizony) mondom neked/nektek", és egyszer sincs „ma" hozzátéve - eszerint minden bizonnyal Lukács 23, 43-ban sem. Hallottuk már, hogy Jehova Tanúi szerint Jézus a halála után közvetlenül egyáltalán nem a „paradicsomban", hanem egyszerûen „holtan" és „a sírban" volt, amíg három nap múlva újjá nem lett teremtve. A gonosztevõ ezért egyáltalán nem lehetett vele halála után. A Jézus Krisztus személyére, a megfeszítésre, feltámadásra és üdvösségre vonatkozó kérdésekkel foglalkozunk vizsgálódásunk következõ részében.
Szerintem a lélek már a halál közben megsemmisül. Az agy hamarabb hal meg, mint a test többi része. Testen kívül meg nincs lélek. Sértené az energia megmaradás törvényét.
A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van: a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levõ lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19) az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem õk Jézussal (Mt 17:1-5) a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene õket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövõk is a mennyben dicsõítik Istent (Jel 7:9-17). Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16
"Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is elveszítheti a gyehennában." (Mt 10:28)
Szerintem a Biblia nézõpontja a legfontosabb. Aszerint pedig nincs halhatatlan lelkünk. Az elsõ századi keresztények közül némelyek elfogadták Jézus meghívását hogy a Királyságában vele legyenek, de az égi reménység nem minden ember osztályrésze. A Biblia embertömegeknek azt a csodálatos reménységet tárja fel, hogy a földön élhetnek örökké, tökéletes egészségnek örvendve paradicsomi körülmények között.
Ez egy családi történet: Mikor egyik idõs családtagunknak szívrohama volt akkor azt álmodta késõbb hogy egy folyóparton áll és a túlparton ott az apja, meg még más halott rokonok is és integetnek neki. De nem kelt át a folyón. Mikor felépült és elmesélte, hozzátette hogy néhány legendában (görög vagy római vagy már nem tom) egy folyó választja el az életet a haláltól. Szóval szerintem van túlvilág.
Igen kiszáll de soha nem hal..csak a test.Ez pedig így van.A lélek pedig ott marad a test mellett a halál után pár óráig..utána még bolyong vagy jobbik esetbe a mennybe kerül.Én így tudom
Én abban hiszek, hogy a lélek nem a testben van, hanem mellettünk és irányítjuk a testünket cselekvésre. Ha meghalunk, akkor már nem akarjuk irányítani, mert nem megfelelõ a közvetítésre. Az alagút szerintem nem létezik.
A biblia szerint a testtel együtt meghal a lélek is. Igaz, a legtöbb ember fordítva hiszi, és ez a hit is vallásos gyökerû, viszont keleti, nem keresztényi.
kedves utolsó! kifejtenéd még bõvebben a mondanivalódat? mondjuk ugy egy 10 oldalban? XDDD

Hasonló válaszok

A kérdés szövege Válaszok száma

Egy 20 l-es alkohollal teli edényből kiöntünk 1 l-t, és helyébe 1 l vizet öntünk. Elkeverjük, majd ismét kiöntünk 1 l folyadékot és helyébe 1 l vizet öntünk. Hány liter tiszta alkohol marad az edényben, ha ezt az eljárást 10-szer megismételjük?

Nem kell számolni az elegyítés térfogatcsökkenésével.

3

A mediterrán éghajlaton mért forró a nyár és enyhe a tél? Help! Mentsétek meg az életem!

4

Hogyan lehet megmutatni, hogy ha 4 mg anyag kerül a szervezetbe napi gyógyszerszedéssel.24 óra alatt ennek a 40%-a kiválasztódik a kúra kezdetén a beteg vérében ebből az anyagból: a, 0mg b, 0, 5mg volt?

1.Vagyis mutassuk meg, hogy a vérben a kúra alatt ennek az anyagnak a mennyisége nő.
2.Mikor lesz ebből az anyagból 9 mg a beteg szervezetében.
3.Létezik e olyan határérték ebből az anyagból, ami stabil marad, feltéve, hogy a gyógyszerszedés nem változik?

1

Melyek az elettani folyamatok?

1

Tudnátok nekem segíteni?

Egy 20 literes alkohollal teli edényből kiöntünk 1 liter vizet, és helyébe 1 liter vizet öntünk. Egyenletesen elkeverjük, majd ismét kiöntünk 1 liter folyadékot és helyébe 1 liter vizet öntünk. Hány liter tiszta alkohol marad az edényben, ha ezt az eljárást 10-szer megismételjük?Nem kell számolni az elegyítés térfogatcsökkenésével.

2

Ki fedezte fel a nitroglicerint és mikor?

1

Egy szerves anyag szerkezeti képletét látva, miből állapítharó meg az atomok hibridizációja?

sp, sp2, sp3?

3

Hogyan lehet bebizonyítani, hogy az 1, 2.2n számok közül akárhogy kiválasztva n+1 különböző egész számot mindig lesz köztük kettő, hogy az egyik osztja a másikat?

4

A kékbaktérium és a kékalga ugyanaz?

1

Hiba számítás hogyan kell végezni?

egy domború lencse fókusztávolságát határoztuk meg órán,úgy hogy egy összeállításban mértük a tárgy és fókusztávolságot?
A mérésvezető megadta a k+t összeget,vagyis a tárgy és a vászon távolságát,és ezt a kérdést kaptuk hozzá.
a k+t távolság adott volt,de ezeket külön is meg lehet mérni 3 távolságadatunk van ebből 2 független. Van-e jelentősége annak a hiba számításánál hogy hogy a 3 mennyiség közül melyik kettőt használjuk. Nem teljesen értem a kérdést hogy hogyan tudnék mást használni a számításban mint a k és a t-t. A hibát Gauss féle hibaterjedéssel kell számolni.
Előre is köszönöm annak aki segít megérteni mire kíváncsi itt a feladat.
Kérdés: ha van jelentősége,mi adja a pontosabb eredményt?

0

Ha éttermek, kávézók, bankok, okmányirodák, földhivatalok, posták, takarékszövetkezet, áruházak nyitvatartása érdekli, kattintson ide!